Magadra ismertél valamelyik szereplő mögött? Ne szégyelld, rengeteg családban előfordulnak hasonló párbeszédek férj és feleség, szülő és gyermekek között. Leginkább azokat az embereket fenyegeti a kommunikációs zárlat néven pusztító jelenség, akik szorosan egymás mellett élnek, tehát a családokat. A család intézménye a feltárulkozásra, az őszinte kibontakozásra épül. Egy hely, ahol fontos vagyok, emberek közössége, akik szeretnek, akikkel megbeszélhetem a dolgaimat, akik támogatnak, és szeretnek. Régen az emberek annak tényleges valójában élték meg közösségi életüket. Ma, a technikai vívmányok viszont akadályoznak minket ebben, mi pedig bedőlünk neki. Pedig csak egy „power” gomb választ el bennünket a valódi, minőségi társas kapcsolatoktól.
Az első problémaforrás a családban a háttér-televíziózás, és a pihentető-televíziózás. Előbbit akkor alkalmazzuk, ha nagyon egyedül érezzük magunkat. Gyermekükkel otthonülő kismamák, egyedülálló munkanélküliek, nyugdíjasok esnek leggyakrabban ebbe a hibába. A tévé szól, duruzsol a fülünkbe, mi már nem is halljuk igazán, teszünk-veszünk közben, néha belepillantunk, és olykor elrángatjuk a gyereket előle, hogy most már elég ebből a tévénézésből, még megárt. A pihentető televíziózás olyasmi, mintha az agyunkon megnyomnánk az „Off” gombot. Fáradtan, munkából hazaérve esünk ebbe a csapdába leginkább. Bambulunk, és közben üres a fejünk. Az internet, de még a rádió is lehet ebben a társunk. Hanyagoljuk a többi családtagot is, akik esetleg nem hódolnak a televíziózás örömeinek, de minket szeretnének elkapni pár szóra. Úgy beszélgetni pedig, miközben megy a kedvenc sorozatunk, szinte képtelenség. Tartalmas beszélgetés nem fog belőle születni.
Egy normális beszélgetés alatt a felek az idő nagy részében egymás szemébe néznek, és a válluk egymás felé fordul. Ha nem, ott valami zavar van a két fél között. Vigyáznunk kell ezzel, mert a kommunikációs zárlat végső stádiuma az elhallgatás, az elhallgattatás, vagyis a párbeszédek teljes megszakadása. Ha nem beszélgetünk, az elkülönít a családtól, és a számunkra fontos emberektől. A néhány szavas kommunikáció, vagyis a rutinbeszélgetés pedig nem tudja betömni a hatalmas tátongó űrt, ami kialakult. Nem esik szó érzésekről, tapasztalatokról, gondolatokról. Alig cserélünk információt, s nem vesszük észre, hogy az a másik, aki szinte már idegenként jár-kel a lakásban, mennyire összetett és értékes személyiség.
Semmi újat nem árulok el azzal, hogy a legnagyobb vesztesek a gyermekek. Az a gyerek, aki a képernyő előtt nő fel, már eleve nem tartja olyan fontosnak az emberi kommunikációt. A háttér-televíziózás csökkenti a koncentrálóképességét, mert megszokja, hogy mindenre csak úgy mellékesen figyeljen oda. Az információszerzés darabos, nincs eleje, se vége, nem áll össze a kép. Ráadásul a fantázia sem fejlődik, mert a tévé az olvasással szemben megrágva, félig megemésztve tömi tele a fejünket. Nem tanulja meg, mi az odafigyelés, nem figyel oda a másikra, nem hallgatja meg, nem tárja fel a belső világát.
Forrás:lelkielet.hu / Fotó:www.peopleforeducation.ca, ofcom.org.uk
