Mi állhat a hátterében?
Sokszor lelki problémák állnak a hátterében, és maga a betegség egyfajta figyelemfelhívás a gyermek részéről. Ugyanilyen fontos lenne a már iskolai szinten megvalósuló prevenció, aminek alapját az egészséges táplálkozásra és helyes életmódra való nevelés képezhetné. A gyermekeknél is előforduló súlyos étkezési rendellenességek három fő csoportba sorolhatóak: a normális testtömeg fenntartásának elutasítása (anorexia nervosa), a habzsoló étkezés, majd kitisztító eljárások (bulimia nervosa), és a habzsoló étkezés kitisztítás nélkül, amely elhízáshoz vezet (habzsoló étkezési rendellenesség, túlevés).
A legtöbb írásos emlék az anorexiáról maradt, maga a szó (an-orexis) hiányzó étvágyat jelent. Az önéheztetésnek kezdetben vallásos magyarázatot adtak, a vezeklés egy formája volt a böjt. Az „éhező szentek” jelenléte a 13-14. századot jellemezte, amikor is több szent évtizedekig csak szent ostyán élt. A 15-16. században a boszorkányság és az ördögi megszállottság vált az önéheztetés általános magyarázatává. Ebben az időben már ritkán tartották szentnek a koplalót. Sőt a középkor vége felé néhány éhező egyenesen a szent inkvizíció elé került boszorkányság vádjával. Úgy vélték, ahhoz, hogy valaki egy seprűnyélen a levegőben repüljön, alacsony testtömeggel kell rendelkeznie. A testtömeg méréséhez úgynevezett boszorkánymérleget használtak, (amelyet gyakran manipuláltak), így az is előfordult, hogy a kiszemelt áldozatnak „egyáltalán nem volt testsúlya”. A 16. századtól a koplalás fokozatosan vásári látványossággá vált. Az éhezőművészek számára a koplalás jövedelemforrás lett. „Az élő csontvázak” vásárokban, cirkuszokban voltak láthatók belépődíj ellenében, azaz éhezéssel keresték meg a kenyérre valót. Ezzel egy időben az orvosi magyarázat is megjelent, innentől kezdve az önéheztetést betegségnek tartották, kivéve a politikai okokból koplaló éhségsztrájkolókat. A bulimia kifejezés a görög „boüsz” = ökör, és a „limosz”= étvágy szóból ered, vagyis arra utal, hogy valaki annyit bír enni, mint egy ökör. Hippokratész az i.e. 4-5. században a „boülimosz”-t beteges étvágyként különítette el a rendes étvágytól. Az önhánytatás nem új keletű dolog, az ókori rómaiak hedonisztikus lakomái még ma is híresek, a Lucullus-i lakoma, mint fogalom a mai napig használatos. Ahhoz, hogy a végeláthatatlan mennyiségű ételekkel a vendég megbirkózzon, egy külön terem állt a rendelkezésére, a vomitorium (latin szó vomit=hány), ahol is lúdtollal csiklandozva a torkát hányással könnyíthetett magán, majd üres gyomorral folytathatta a lakomát.
Persze ez nem egyenértékű a mai bulimiás bűntudattal, szégyenérzettel kísért önhánytatásával, amelyet az elhízástól való félelmében követ el. A történelem során az elhízás megítélése is jelentős változáson ment keresztül. Régen elsősorban a gazdagok „kiváltsága”, a jómód jelzője volt a túlsúly, míg a szegényeket – akik egész életükben a földeket művelték, gyakran éheztek, és bőségesen legfeljebb ünnepnapokon étkeztek – inkább a sovány, szikár testalkat jellemezte. Manapság ez a helyzet még érvényes a fejlődő országokban, de a fejlett társadalmakban soha nem látott választékot találunk az üzletek polcain, elsősorban iparilag feldolgozott, finomított, zsírban, szénhidrátban és energiában gazdag élelmiszerekből, amelyek még a szegényebb rétegek számára is elérhetők, megfizethetők. Az inaktív, kényelmesebbé váló életmód egyre nagyobb térhódítása mellett éppen ezért az elhízás szinte járványos méreteket öltött, maga után vonva a társbetegségeket is. Ezért a mai világban sokkal vonzóbb a sovány testalkat. A történelem során az ideál képe többnyire alkalmazkodott a gazdasági helyzethez, amikor éhínség volt, a sovány volt az ideál, míg a bőség idején (pl. a barokk korban) inkább a gömbölyded idomokat magasztalták. Erről nem egy festmény tesz tanúbizonyságot. Napjainkban viszont teljesen ellentmondásosan, a gazdasági jólét ellenére a sovány az elérendő ideál. Ez megmagyarázza, hogy miért is fordulnak elő olyan gyakran az étkezési zavarok, hiszen senki sem szeretne elhízni, az önmegtartóztatás viszont rendkívül nehéz feladat, ha az embert folyamatos ingerek érik a külvilágból (élelmiszer reklámok, gyorsétkezdék, pékségek úton-útfélen, a bőség zavara a bevásárlóláncokban, stb.). Ennek ellenére maga a fogyókúra sem új keletű találmány. Egészen szélsőséges „fogyókúrás vívmányokról” maradtak ránk írásos emlékek pl. a 6. században divat volt a bélférgek belekbe való „betelepítése”, a tápanyagok felszívódásának megakadályozása érdekében.
Az étkezési zavarok kialakulásának okai
A már említett elhízástól való félelem következtében folytatott szélsőséges, alacsony (napi 500-1000 kcal) energiatartalmú, élettanilag nem kielégítő divatdiéták következménye lehet egy kórós étkezési szokás kialakulása. Azoknak az embereknek, akik önbizalomhiányban szenvednek, és akiket az életben folyamatos kudarcélmények érnek, az evészavar az önkontroll, az erő egyetlen eszközét jelenti, az ego uralmát a test fölött. Gyakran előfordul, hogy az evészavarok hátterében, lelki, ill. egyéb személyes problémák állnak (iskolai vagy teljesítményproblémák, párkapcsolati vagy családi zavarok, női identitászavarok, stb.), ez esetben az evészavar egyfajta figyelemfelhívást, segélykérést jelent az érintett személy részéről. Továbbá az evészavarok kialakulásához vezethet a külső ingerek (újságok címlapfotói, TV-ben látott modellek stb.) által kiváltott kóros énkép-, önértékelési zavar. A budapesti általános iskolások (7- 11 évesek) fele nem elégedett a testképével, s mivel a gyerekeknek valójában „csak” 25%-a túlsúlyos, ill. elhízott, ez azt jelenti, hogy a gyerekek negyede alaptalan önértékelési problémával küzd, nem a valóságnak megfelelő képet látja magáról.
Az anorexia nervosaról
Kialakulásában fizikai és lelki tényezők egyaránt szerepet játszhatnak. Lényege az étel teljes visszautasítása, amely krónikus betegséggé válhat, súlyos szervi szövődményeket okozva, és végső soron a test teljes leromlásához, akár halálhoz vezethet. Különösen veszélyes a serdülőkori anorexia, amely maradandó csontkárosodást, akár a növekedés végleges megállását is eredményezheti.
